Petró András

Fügödi emlékkönyv - Abaúji örökség -

 

 

Nyitólap

Könyv

Fényképalbum

Webajánló

Unkaweb

Excanto

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                             

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tartalomjegyzék

 

 

 

Első fejezet
Fügöd, a Bársonyos partján

Kiskutyám siratása
(67-68. oldal)
mlékszel még nyilván erre a történetre, Andris. Őszintén megkönnyezted kiskutyám halálának tragikus történetét. Kéziratolvasóim többféle megjegyzéssel illették. Egyikük szerint túl érzelmes, éppen a határán annak, hogy érzelgőssé váljon. Másikuk úgy gondolta, hogy nem érdemli meg ez az édesapa kutyagyilkosként való bemutatását. De hiszen nem is volt az! S a véletlen baleset őt is alaposan megviselte.
 
Nagyon vágyódtam egy kutya után. Legalább annyira, mint ahogyan te szeretnél egy kutya gazdája lenni. A mi falusi házunk udvarán, kertjében jó helye lett volna, csaknem minden házban tartottak kutyát a ház őrzésére. Édesapám mégse akart kutyát. Az igaz házőrző kutyák szerinte harapósak, meg kell kötni őket, amitől csak szenvednek. Ha szabadon lehetnek, akkor folyton vigyázni kell rájuk, ki ne szaladjanak az útra, meg ne harapjanak valakit. Olyan kínos dolog, ha egy hozzánk látogatónak a kapuban kell várakozni, mert a kutya nem engedi be. Igaz, vannak kedves, szelíd kutyák is, de az meg mire való. Így hát le kellett mondanom a kutyáról. Egyszer azonban váratlan esemény történt, amelynek a következményeként kutyatulajdonos lettem.
 
Ez a mese kerekedett, színesedett leginkább. Hálás lehetőségeket nyújtott. El lehetett mesélni, ki is volt az én Pista bátyám, az én egyik bálványom, példaképem, mi minden történt vele, hogyan szökött el a pataki Kollégiumból, s hogyan járt-kelt Szerencsen, amikor az egyik kapualjból hozzászegődött egy kiskutya. Részletezhettem spekulációját, hogy mit is tegyen vele, hogyan találta ki a nekem való ajándékozást. Persze, tudott ő az én kutya iránti vágyamról, s úgy találta, hogy ezzel a kényszerhelyzet teremtéssel megoldja az ügyet. Ezúttal is inkább emlékeztető lesz az egykori színes meséből.
 
A kiskutyát Szerencsnek kereszteltük, hadd emlékeztessen a név származási helyére. Olyan kicsi volt akkor, hogy elfért a kabát zsebében. Édesapám ugyan nem volt oda a boldogságtól, de látva határtalan örömöm, tudomásul vette, még egy kis házikót is épített a számára. Jó kuckó volt, szerette. Nem nőtt nagyra később sem.
 
Tacskó jellegű, sárga színű, selymes szőrű, kedves jószág, okos pofája, játékossága, ragaszkodása mind szeretni való. Gondoztam, neveltem, beszélgettem vele sokat. Kismikola Bálint persze leszólta, hogy ez nem is kutya, az ő nagy fehér kuvaszuk früstökre megenné, a Betyárt még a kisszekérbe is be lehetett fogni. A falusi házaknál nagy testű házőrző kutyákat tartottak. Ilyen kicsi kutya sehol sem volt. Jót nevettek rajta többen is, megkérdezték: hát ez a kutya mire való?
 
Én bezzeg szerettem, kimondani nem tudom, hogy mennyire szerettem. Nem cseréltem volna el még egy farkaskutyáért sem. Amikor elkezdődött a tanítás, s nekem iskolába kellett menni, jönni akart velem, szaladt utánam, úgy kellett őt erőszakkal visszavinni. Nekem is fájt a szívem. Az iskolában is csak arra gondoltam, hogy mi van vele otthon, mit csinálhat a gazdája nélkül. Amikor hazaértem, majdnem megbolondult az örömtől. Körülugrált, hízelkedett, nyalta a kezem, nyüszített az örömtől. Lassan megszokta, hogy reggel elmegyek ugyan, de visszajövök. Ez időre pedig keresett magának egyéb elfoglaltságot.
 
Végül megkedvelte édesapám is, ha már ennyi örömöt okoz a gyereknek. Néha még játszott is vele. Mondom megkedvelte, mégis ő okozta a halálát. Ez a Szerencs sajnos, játékos kedvében néha megvadult, kergette a tyúkokat, csirkéket, hiába szólt rá édesapám, nem hagyta abba a rosszalkodást.
 
Édesapám az egyik reggel, amikor újra ezt művelte, úgy érezte, hogy itt bizony fenyítésre van szükség. Keze ügyében volt a vasvilla, azzal legyintette meg egy kicsit. A szándék legalábbis ez volt, de a legyintés túl jól sikerült. Vagy az ütés volt nagyobb a kelleténél, vagy a kutya volt gyenge jószág. Az én kiskutyám azonnal elnyúlt, nem mozdult, hiába ébresztgette igazán ijedten és nagy megbánással a bűnös elkövető. Mert, hogy lehet ezt megmondani a gyereknek?!
 
Édesanyám veszekedett is vele, miért nem vigyázott, hogy lehet egy ilyen kis jószágot vasvillával fegyelmezni. Meg is állapodtak, hogy nem mondják meg az igazat nekem. Elásta édesapám gyorsan a kertben, szalmát szórt a friss ásásra és úgy tett, mint aki nagyon keresi az elveszett kutyát. Nagy-nagy sírással, zokogással hívtam, szólongattam, amikor felébredtem és nem volt ott a szokott helyén. Édesapám azt mondta, hogy már ő sem látta, amikor kijött, kereste is, de nem találta, nézzünk szét a faluban is. Sokáig kerestük együtt a Szerencset. Bejártuk a falut, megkérdeztünk mindenkit, de nem találtuk nyomát. Végül abban maradtunk, hogy valakinek megtetszett és ellopta. Olyan barátságos volt a mafla mindenkihez, ismeretlenekhez is. Remélhetőleg jól bánik vele, s lehet, hogy egyszer megszökik tőle és visszajön. Már nagyfiú voltam, amikor az igazat megtudtam. Édesapám hamarosan szerzett egy új kiskutyát valamelyik szomszédból. Megszerettem később ezt is, meg az utána jövőket is, de úgy már egyiket sem, mint a Szerencset.
 
A mese meghatott mindkettőnket. Talán meg is sirattad a sohasem látott kiskutyát, de volt benned gyanakvás is.
– Nagyapa, ez a szép történet nem olyan óvodai didaktikus mese, hogy nekem ne fájjon úgy a szívem egy kutyáért? Mert ha az, akkor nem igen használt.

 

Folytatás

     

 

Statisztika