-
mlékszel még nyilván erre a
történetre, Andris. Őszintén megkönnyezted kiskutyám halálának tragikus
történetét. Kéziratolvasóim többféle megjegyzéssel illették. Egyikük
szerint túl érzelmes, éppen a határán annak, hogy érzelgőssé váljon. Másikuk
úgy gondolta, hogy nem érdemli meg ez az édesapa kutyagyilkosként
való bemutatását. De hiszen nem is volt az! S a véletlen baleset
őt is alaposan megviselte.
-
- Nagyon vágyódtam egy kutya után.
Legalább annyira, mint ahogyan te szeretnél egy kutya gazdája lenni. A mi falusi
házunk udvarán, kertjében jó helye lett volna, csaknem minden házban tartottak
kutyát a ház őrzésére. Édesapám mégse akart kutyát. Az igaz
házőrző
kutyák szerinte harapósak, meg kell kötni őket, amitől csak szenvednek. Ha szabadon
lehetnek, akkor folyton vigyázni kell rájuk, ki ne szaladjanak az útra, meg ne
harapjanak valakit. Olyan kínos dolog, ha egy hozzánk látogatónak a kapuban kell várakozni,
mert a kutya nem engedi be. Igaz, vannak kedves, szelíd kutyák is, de az meg
mire való. Így hát le kellett mondanom a kutyáról. Egyszer azonban váratlan esemény
történt, amelynek a következményeként kutyatulajdonos lettem.
-
- Ez a mese kerekedett, színesedett
leginkább. Hálás lehetőségeket nyújtott. El lehetett mesélni, ki is volt az én Pista
bátyám, az én egyik bálványom, példaképem, mi minden történt vele, hogyan szökött el
a pataki Kollégiumból, s hogyan járt-kelt Szerencsen, amikor az egyik kapualjból
hozzászegődött egy kiskutya. Részletezhettem spekulációját, hogy mit is tegyen
vele, hogyan találta ki a nekem való ajándékozást. Persze, tudott
ő az én kutya iránti
vágyamról, s úgy találta, hogy ezzel a kényszerhelyzet teremtéssel megoldja az ügyet. Ezúttal
is inkább emlékeztető lesz az egykori színes meséből.
-
- A kiskutyát Szerencsnek kereszteltük,
hadd emlékeztessen a név származási helyére. Olyan kicsi volt akkor, hogy elfért a
kabát zsebében. Édesapám ugyan nem volt oda a boldogságtól, de látva határtalan
örömöm, tudomásul vette, még egy kis házikót is épített a számára. Jó kuckó volt,
szerette. Nem nőtt nagyra később sem.
-
- Tacskó jellegű, sárga színű,
selymes
szőrű, kedves jószág, okos pofája, játékossága, ragaszkodása mind szeretni való.
Gondoztam, neveltem, beszélgettem vele sokat. Kismikola Bálint persze leszólta, hogy
ez nem is kutya, az ő nagy fehér kuvaszuk früstökre megenné, a Betyárt még a
kisszekérbe is be lehetett fogni. A falusi házaknál nagy testű
házőrző kutyákat tartottak.
Ilyen kicsi kutya sehol sem volt. Jót nevettek rajta többen is, megkérdezték: hát ez
a kutya mire való?
-
- Én bezzeg szerettem, kimondani nem
tudom, hogy mennyire szerettem. Nem cseréltem volna el még egy farkaskutyáért sem.
Amikor elkezdődött a tanítás, s nekem iskolába kellett menni, jönni akart
velem, szaladt utánam, úgy kellett őt erőszakkal visszavinni. Nekem is fájt a szívem.
Az iskolában is csak arra gondoltam, hogy mi van vele otthon, mit csinálhat a
gazdája nélkül. Amikor hazaértem, majdnem megbolondult az
örömtől. Körülugrált, hízelkedett,
nyalta a kezem, nyüszített az örömtől. Lassan megszokta, hogy reggel elmegyek
ugyan, de visszajövök. Ez időre pedig keresett magának egyéb elfoglaltságot.
-
- Végül megkedvelte édesapám is, ha már
ennyi örömöt okoz a gyereknek. Néha még játszott is vele. Mondom
megkedvelte, mégis ő okozta a halálát. Ez a Szerencs sajnos, játékos kedvében néha
megvadult, kergette a tyúkokat, csirkéket, hiába szólt rá édesapám, nem hagyta abba a
rosszalkodást.
-
- Édesapám az egyik reggel, amikor újra
ezt művelte, úgy érezte, hogy itt bizony fenyítésre van szükség. Keze ügyében volt a
vasvilla, azzal legyintette meg egy kicsit. A szándék legalábbis ez volt, de a
legyintés túl jól sikerült. Vagy az ütés volt nagyobb a kelleténél, vagy a kutya volt gyenge
jószág. Az én kiskutyám azonnal elnyúlt, nem mozdult, hiába ébresztgette igazán
ijedten és nagy megbánással a bűnös elkövető. Mert, hogy lehet ezt megmondani a
gyereknek?!
-
- Édesanyám veszekedett is vele, miért
nem vigyázott, hogy lehet egy ilyen kis jószágot vasvillával fegyelmezni. Meg is
állapodtak, hogy nem mondják meg az igazat nekem. Elásta édesapám gyorsan a kertben,
szalmát szórt a friss ásásra és úgy tett, mint aki nagyon keresi az elveszett
kutyát. Nagy-nagy sírással, zokogással hívtam, szólongattam, amikor felébredtem és
nem volt ott a szokott helyén. Édesapám azt mondta, hogy már ő sem
látta, amikor kijött, kereste is, de nem
találta, nézzünk szét a faluban is. Sokáig kerestük
együtt a Szerencset. Bejártuk a falut,
megkérdeztünk mindenkit, de nem találtuk nyomát.
Végül abban maradtunk, hogy valakinek megtetszett
és ellopta. Olyan barátságos volt a mafla
mindenkihez, ismeretlenekhez is. Remélhetőleg jól
bánik vele, s lehet, hogy egyszer megszökik
tőle és visszajön. Már nagyfiú voltam, amikor
az igazat megtudtam. Édesapám hamarosan szerzett
egy új kiskutyát valamelyik
szomszédból. Megszerettem később ezt is, meg az utána jövőket
is, de úgy már egyiket sem, mint a
Szerencset.
-
- A mese meghatott mindkettőnket. Talán
meg is sirattad a sohasem látott kiskutyát,
de volt benned gyanakvás is.
- – Nagyapa, ez a szép történet nem
olyan óvodai didaktikus mese, hogy nekem ne fájjon
úgy a szívem egy kutyáért? Mert ha az,
akkor nem igen használt.