Petró András: Fügöd emlékkönyv 109-111. oldal

Első fejezet
Fügöd, a Bársonyos partján

Példaképem, tanító mesterem:
Dr. Mikola Bálint
(109-111. oldal)

éldaképem, tanító mesterem: Dr. Mikola Bálint Kissé csodálkoztál Andris azon a lelkesedésen, ahogyan Mikola Bálintról beszéltem. neked. Valahogy úgy, olyan elragadtatása, ahogyan később te mondtad nekem Kozma László tanár urat, első gitártanárodat. Bizony, bizony Ô volt nekem az igazi mesebeli hős. A legkisebb királyfi, aki nekivág a világnak, hogy legyőzze az útjában álló akadályokat, aki elindul, hogy meghódítsa a világot. Nagyobb embernek tartottam Thóbiás úrnál is. A Nagyságos úr beleszületett a gazdagságba, természetes volt számára a továbbtanulás, az egyetem, a tudósi életforma, csak az alkalmat kellett kihasználnia. Bálintnak nagy hátrányt kellett behoznia, mindenért küzdenie, harcolnia kellett.

A szugban lakott ő is, amikor ott jártunk meséltem a Mikola családról. Petronagyapám szomszédságában laktak. Bálint és Pista bátyám igazi jóbarátok. Ő volt akkor az egyetlen parasztgyerek a faluban, aki gimnáziumba járt, kollégiumban lakott. Bálint evangélikus volt, de a pataki ősi református iskola nem tett különbséget növendékei között.

Nagy szavakat mondok? Túlzott a lelkesedés? Lehet, de ténylegesen ő volt számomra a ragyogó csillag, akit követni lehet. Ő vezetett vágyaim valóságába, ő volt a bizonyság, hogy parasztgyerek is tovább tanulhat. Ha neki sikerült nekem is sikerülhet. Olyan szerettem volna lenni, mint o, a falusi parasztgyerekből lett pataki diák, ott is eminens, az iskola dísze. Okos volt, és szorgalmas volt, de segített az otthoni, paraszti munkában is. Tökéletes embernek találtam, akárcsak te későbbi életedben az első gitártanárodat.

Amikor Bálint diákságáról otthon is szó esett édesapám figyelmeztetett bennünket, hogy sokba kerül ez a továbbtanulás az édesapjának, pedig ok hozzánk képest gazdag család. Nekünk erről le kell mondanunk. Őt is akarta Szilva tisztelendő úr Patakra vinni, amikor István fiát vitte, és o is szívesen tanult volna, de nem hagyhatta ott a gazdaságot.

Bálint 1918-ban született, hét évvel volt idősebb nálam csupán, mégis olyan nagy távolságban előttem, felettem, hogy szinte elérhetetlennek látszott. Patakon érettségizett 1938-ban, ezután jogakadémiát végzett, diplomát a miskolci evangélikus jogegyetemen szerzett. A bírói pályát választotta. Előbb Veszprémben, majd Budapesten a fővárosi bíróságon működött, elismert, tekintélyes bíróként. Házasságával is kiemelkedett a paraszti osztályból, de nem lett hozzá hűtlen, mindig otthonának tekintette a falut, családjának a régi családot. Gyerekei: három fiú, István, Bálint, József, két lány, Zsuzsa és Jutka szép pályát futottak be. Jutka lánya nálunk dolgozott a Tankönyvkiadóban. Istvánból, az orvosból miniszter lett és Encs város díszpolgára. Nagy esemény, ha Fügödre látogat. De ez külön történet lenne, most csak azt a régi diákot idézem.

Behunyom a szemem és azt az ifjút látom, aki még diákként végig megy a fügödi úton. Elegánsan, világos szürke, élesre vasalt nadrágban, fehér ingben lépked, a kissé vöröses szőke, nevető szemű, magabiztos, de kedves fiú. Mindenkinek köszön, mindenkihez van szava. Leginkább a paplakba megy látogatóba, vagy Encsre. Szívesen látott vendég a lányos házakban.

Úgy látszik ő is felfedezett engem, mert végül ő indított el a továbbtanulás útján. Amikor már minden reményem veszni látszott, hiszen kifutottam az időből, tizennegyedik évemben jártam, o beszélte rá édesapámat, hogy engedjen továbbtanulni. A megoldás útja: lehetnék magántanuló Miskolcon a polgári iskolában, o vállalja felkészítésem a vizsgára. Azt már nem sikerült kiderítenem, hogy nem kereste-e őt meg előbb édesanyám, aki mindig kétségbeesve küzdött azért, hogy továbbtanulhassak. Szemérmes pirulással mondta el egyszer, hosszú évek után, hogy: tudod fiam, amikor Bálint itt járt, az esti fejés után leültem apád mellé. Sohse tettem ilyet. Az ölébe ülve átkaroltam a nyakát és úgy kértem, hogy hallgasson Bálintra, ő okos fiú, jót akar nekünk.

Bálint vállalta a könyvek beszerzését, a beíratást a miskolci második számú polgári iskolába. Vállalta a házi tanítóságot, a magánvizsgára való felkészítést. Valamit fizettünk is neki, de ez nagyon kedvezményes összeg volt. Még az iskola egyensapkáját is megvette nekem, hogy lássa a világ: diák vagyok. Nagy lehetőséget kaptam, sokkal többet nyújtott a szükséges tananyagnál, ezért is tekintem egyik kiváló tanítómesteremnek. Ültünk egymás mellett a karosládán, és ő magyarázta a tananyagot, világosan, érthetően, élvezetesen. Elmondok erre egy példát.

Magyarból egyszer azt a dolgozat-témát adta meg, hogy: Az én édesapám. Első hallásra úgy tűnt, hogy ez nagyon is könnyű feladat. Azután rájöttem, hogy a legnehezebb, amit eddig kaptam tole. Hiszen nem kétséges, hogy mennyire szeretem, tisztelem, hogy mindig is őt tartottam példaképnek. De hogyan lehet ezt megírni? Több variációt is készítettem, mert elégedetlen voltam a teljesítménnyel. A határidő azonban kényszerített a dolgozat befejezésére.

Szorongva vártam, hogyan értékeli, mit mond az apjáért rajongó fiú suta, szemérmes vallomására. Haza vitte, otthon olvasta el, amikor másnap elővette, kis csönd után, meghatódva értékelte.

– A dolgozat szép, jó a bevezetése, és jók a „miért szeretem-re”? adott válaszok. Talán jobban elérzékenyedtél a kelleténél. Vigyázni kell az ilyen személyes érintettség esetén, hogy megmaradjon a kellő mértéktartás, a hitelesség. A nemes érzelem könnyen csúszhat át érzelgősségbe, rosszabb esetben nyavalygásba. Neked még sikerült megmaradni a kellő határok között. A stílus gördülékeny, a helyesírás kifogástalan, a külalak lehetne csinosabb, nem alakult még ki az egyéni írásmódod. Olvasd továbbra is Móra Ferencet, o ebben a legjobb eligazító. És írj saját kedvedre is, ha valami élményedről úgy érzed, hogy érdemes azt megörökíteni. Aztán megkérdezte, odaadhatja-e a dolgozatot édesapámnak.

Ilyen módon értékelte a munkáimat. Ez a konkrét útmutatása megmaradt intelemnek egész életemre, ez vezetett akkor is, amikor nekem kellett megítélni tanítványaim dolgozatait, és akkor is amikor a Köznevelés szerkesztőségébe érkezett írásokat kellett értékelnem. Az útmutatásra persze további tanulmányaim során szerencsére még sok jó tanítómester hatása rakódott, ezért ilyen Erős motívum ebben a munkában is, a Bálintra való emlékezésben is. Ez az én magántanítóm soha nem volt gúnyos, lekezelő. Innentől kezdve ismerős nekem a tanár-diák kapcsolatban a partnerség tartalma.

Jól éreztük magunkat, szívesen voltunk együtt, észre sem vettük, hogy elment az idő, amit egyébként nem is mértünk órával. Beszélt a pataki diákéletről, tanárairól, megtanított a latin olvasására is, pedig ez nem volt követelmény a polgáriban. Vele ízleltem meg a tanulás jó ízét, a tanulás szépségét, örömét. Néha édesapám is beült óráinkra, olvasta a tankönyveket is. Szükség esetén le tudott volna vizsgázni. Sajnos nem sokáig tartott ez az idilli együttanulás. Mindössze egy évig. Ez idő alatt sikeresen levizsgáztam két osztály anyagából. Egy év rövid idő, mégis meghatározó lett továbbtanulásomban, ahogy mondani szokták, életre szóló eligazítás, meghatározó élmény arról, hogy van örömmel teli tanulás. O volt az én Németh László jellegű mesterem, bár természettudományos felkészültségben nem versenyezhetett a nagy író pedagógussal. Őt az irodalomban elsősorban a klasszikusok vonzották, ebben az új kortárs irodalomban, amelynek fő áramát a népi írók jelentették akkor, nem nagyon bízott, de engem nem akart lebeszélni róluk.

Kapcsolatunk később sem szakadt meg. Főleg a nyári vakációk alkalmával találkoztunk. Évek múlva úgy alakult, hogy mindketten pesti lakosok lettünk. Még a munkahelyünk is közel esett egymáshoz. Munkába menet, munkából jövet gyakran találkoztunk. Ilyenkor a család melletti fő témánk Fügöd volt, a régi emlékek és az aktuális hírek.

Váratlanul halt meg. Fitalon, ötvenöt évesen, testi, szellemi ereje teljében. Az orvosok nem vették észre fejlődő betegségét. Kívánsága szerint hazahozták, az édesanyja mellé temették a fügödi temetőbe, közel édesapám sírjához. Jöttek sokan Pestről is. Nagy temetés volt. A szertartás is nagy, még inkább a részvétel, az együttérzés.

Ott volt mindenki, aki élt, mozgott, kimondatlanul is tudtuk, hogy a falu egy igazán nagy fiát temeti, siratja. Otthon voltam szabadságon éppen. Családunk különösen mély megrendüléssel gyászolta ezt a nagyszerű embert, falunk kedves fiát. Máig bánt a lelkiismeret, miért nem álltam oda a sírjához, miért nem mondtam el akkor ott a fügödiek nevében is, hogy mit jelentett o nekünk. Miért lett a rá való emlékezés ilyen késői sirató.

Ha az Alkotmány utcán megyek végig, a bíróság épülete előtt még mindig ő jut eszembe.